Egy fizikatanár megpróbáltatásai II.

Lóránt története folyatódik. Lesz-e Mikulás a Zsálya utcai általános iskolában?

Lóránt csendben megebédelt, és visszaindult a lépcsőn felfelé a tanári szobába. Tervei szerint ott akarta bevárni a délutáni értekezletet, amikor is a sorsáról döntenek. Hajlott afelé, hogy elvállalja a neki kiosztott szerepet. Egészen belelovallta magát ebbe a gondolatba. A gyerekek tényleg nem maradhatnak idén Mikulás nélkül. Ha kell, akkor álmikulás lesz, de Mikulás nélkül nem múlhat el az ünnepség. A gyerekek egész évben ezt várták! Épp azon gondolkodott, vajon mit mondjon majd Mikulásként a gyerekeknek, amikor nem nézett a lába elé, és megcsúszott egy eldobott banánhéjon. A lépcső nyolcadik fokán járt már, és zsupsz, egy-kettőre a földszinten találta magát.

– Jaj – nyerített fel, az oldalát tapogatva. Próbált felállni, de a jobb oldala úgy fájt, mintha sarkantyút vágtak volna bele. És ami még rosszabb, a jobb mellső lábára nem tudott ráállni.

– Csak nem tört el – nyugtatta magát, és halkan jajgatott.

Ekkor kicsengettek az óráról. Matildnak épp a lépcső melletti osztályteremben volt órája, így ő ért oda leghamarabb.

– Tanár úr! – sikkantott kétségbeesetten – Mi történt?

– Elvágódtam – magyarázta a fizikatanár, és Matild segítségével nagy nehezen lábra állt. Jobb lábára erősen sántított.

– Azonnal orvoshoz kell vinni – állapította meg Matild, majd kiszaladt a sportpályára Róbertért. Ketten együtt eltámogatták Lórántot az orvosi rendelőbe. Szerencsére az csak két saroknyira volt az iskolától. Az orvosnál megröntgenezték, kiderült, hogy nem törés, csak ficam, de azért bekötözték. Még mankót is akartak adni neki, de Lóránt büszkén megrázta a fejét.

– Nekem, akinek a dédapja díjnyertes versenyló volt, ugyan nem kell mankó! Eljárok a saját lábamon is. Még mindig maradt három. Ha kell, lóugrásban fogok közlekedni, de azokat meg ne lássam még egyszer! – bökött a mankókra.

Visszamentek az iskolába. A tanáriban teljes volt már a létszám. A tanárok megebédeltek, kávézgattak vagy dolgozatot javítottak. Az igazgató is átjött a másik szobából. Mindenki Lóránt balesetéről, és a hiányzó Mikulásról beszélt. Csak rájuk vártak.

– A rendkívüli értekezletet ezennel megnyitom – harsant fel az igazgató hangja, amikor Róbert, Lóránt és Matild megérkezett – Az értekezlet témája a pénteki Mikulásünnepség. Mint mindannyian tudjátok, a Mikulás egy adminisztrációs probléma miatt nem tud jelen lenni az ünnepségen. Valahogyan pótolni kell. A tanulók idén sem maradhatnak Mikulás nélkül.

A tanárok egyetértően bólogattak.

– Arról kell most döntést hoznunk – folytatta az igazgató – Ki vállalná, hogy beöltözik. Lóránt tanár úr sajnos nincs már pályán – nézett a fizikatanárra. – Jómagam vállalnám, de aznap délután az éves önkormányzati értekezleten kell megjelennem. Ki vállalja esetleg? – nézett körül.

A matematika tanárnő jelentkezett szólásra.

– Véleményem szerint a kérdés túl van dimenzionálva – kezdett bele. – Maradjunk a racionalitás talaján. A tanári karban nincs több férfi. Azazhogy, elnézést – nézett itt kissé lesajnálóan Róbertre – De azt senki sem várhatja, hogy a tornatanár úr öltözzön be. Ezzel a magassággal ki sem látszana a puttony alól. A Mikulás problémája tehát továbbra is egy egyismeretlenes egyenlet marad. Tekintetbe véve, hogy más nem jöhet szóba a pedagógusok közül, a kérdést én lezártnak is tekintem. Idén nem lesz Mikulás és punktum.

– Hagyjuk a lózungokat! – szólt közbe erélyesen a fizikatanár – Róbert tanár úr a krampusz szerepét vállalta. Ez réges-rég eldöntött kérdés! Az egyenlet egyik fele megoldva! Én is vállaltam volna a Mikulást, ha nincs ez a baleset. Ráadásul olyan lórúgásnyi fájdalomcsillapítót kaptam, hogy egészen kába vagyok tőle. De annyit biztosan tudok, hogy kerítünk valahonnan Mikulást, ha a fene fenét eszik is!

A tanárok tanácstalanul tekintgettek körbe. Mindenki egyetértett abban, hogy valahonnan kell Mikulást keríteni, de nem egyikük sem tudta, ki jöhetne szóba. A tanári karban valóban nem volt több férfi tanerő. Már-már úgy tűnt, egyáltalán nem tudnak dűlőre jutni, amikor is Róbertnak eszébe jutott valami.

– Van egy ötletem, ki lehetne idén a Mikulás – szólalt meg. Minden szem rá szegeződött. – Bernya barátom! Ismerik önök is, hat hétig tartott itt tornaórákat, amikor tavasszal megsérült a lábam!

– Bernya! Remek ötlet! – lelkendezett Matild, aki annak idején igencsak megkedvelte Bernyát. Az igazgató is egyetértett. Egyedül a matematika tanárnő vágott fintort, de rá most senki sem figyelt.

– Holnapra úgyis megbeszéltünk egy találkozót – folytatta Róbert. – Megpróbálom meggyőzni, hogy vállalja el! Olyan jószívű, biztosan nem fog nemet mondani.

Megkönnyebbült sóhaj futott végig a tanári kar tagjain, és a rendkívüli értekezletet berekesztették.

Vajon elvállalta Bernya a megbízatást? És mi történt azután? A könyvből kiderül!